Vasút


 Találtam egy kitépett füzetlapot a sok kacatom között, rajta egy nagyon rövid novellácskával (ezek a kicsinyítőképzők kellenek rá, mert nem több, mint 175 szóból áll az egész produkció) 2016 nyaráról. A cím sejteti, hogy miről szól, fölösleges lenne hosszabb konferansziéval untatnom az olvasót. 





 Egy darabig a vasútnál is dolgoztam. Mi maradt meg belőle? Az emberek.

 Periodikusan jártak: ha jött a vasszörny, tengernyi embert köpött ki magából, özönlöttek, mint a hisztérikus planktonok, amik egy óriási, síneken fülsüketítően gördülő, mechanikus bálna szájából szöknek ki. Menekültek tovább, lassan szétszóródtak, elfogytak. Olyankor a bálna megpihent és várta az új, potenciális étkeket, akik karjukon csomagjaikkal önszántukból léptek a megannyi szájba.
 Egyik volt az első munkáim közül. Sötétkék egyenruhát hordtam, amibe azon a nyáron vagy tucatszor izzadtam bele. A nadrágot térdig tűrtem, az egykoron fehér pólómon izzadtságfoltok jelezték: dolgozom. Olykor kiültem az állomás egyik betonlépcsőjére, ettem, ittam, bagóztam – a kollégák a fiatal korom ellenére gyakorta kínálgattak egy-egy szállal.
 Szörnyen meleg volt augusztusban. Az utasok is szenvedtek, a masinisztákról nem is beszélve. Élveztem nézni őket. Mindenkit. Az embertömeg egyszerre volt színesen vibráló és egy nagy, opálos, szürke maszlag.
 Aztán egyszer csak meguntam. Három hónapot dolgoztam ott, nem többet. Míg ott voltam, hívtak Ákosnak, Aladárnak, Andrásnak. Az Ábel valahogy sose sikerült.
 Miután otthagytam a helyet, senki nem keresett. Én se őket.


Ez már csak így megy.


2016 nyara, Csepel



Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Transz* fun; hogyan ne halj meg nyáron