EGYETEM, WEEK 1

 Hét nappal ezelőtt olvastam Barb blogján egy beszámolót az első egyetemi hetéről, ami annyira megtetszett, hogy egy gyors engedélykérés után meg is nyitottam a blogot  hogy utána elmentsem az üres bejegyzést és egészen hét darab napig halasztgassam a munkát. Ma már viszont megérkeztem,

Itt vagyok, hogy megosszam veletek az első benyomásaim és tapasztalataim az egyetemmel kapcsolatban; WEEK 1 EDITION.


(A poszt ezen részét korábban írtam meg, mint a bevezető szöveget.)

 Csak hogy egy képet adjak, hogy jelenleg milyen körülmények között dolgozom ezen a kis szövegen: az egyetem egyik eldugott termének sarkában ücsörgök az ablak alatt, laptoppal az ölemben, az iskola wifijén élősködve, nem figyelve az órára, amin éppen részt veszek. Borzasztó unalmas, megjegyzem, majdnem annyira, mint a következő óra, ami előtt majd angolosan távozom az épületből.
 Eddig halasztgattam ennek a bejegyzésnek a megírását idő- és energiahiány miatt, de azt hiszem itt az ideje kirángatnom magamból, mert ha most nem teszem meg, talán soha nem veszem rá magam, hogy összefoglaljam az elmúlt hét napjait.


 Kisebb előzménynek idetűznék egy, az ask.fm oldalamról idézett történetet, ami erősen befolyásolta az első hetem az egyetemen.
„Nem olyan rég jelenésem volt egy két napos tivornyán. A második nap hűvösen harmatos hajnalán egy drága barátom a hideg fényben úszó beépített medence felé biccentgetett, én meg már bőven voltam olyan állapotban, hogy azt mondjam neki: "Figyelj, ezt még elszívom." Míg pöfékeltem, a fröccsöm aljára is értem, ahogy ő is, tökéletes időzítés, szimultán csikkeldobás. Amint megszabadultunk a poharainktól, egy harmadik barátot átkarolva kezdtünk szemezni a megbabonázóan hullámzó fényekkel. Persze őt is rá tudtuk beszélni a bulira, így hát édes hármasban indultunk meg a célpont felé, minden lépéssel egy-egy ruhadarabot hagyva magunk után. Kötött pulcsik, dzsekik, hosszú nadrágok, cipők, zoknik, felsők hevertek mindenhol a fűben és a már tócsákkal tarkított kövezeten (ez ad egy homályos képet arról, hogy hány fokban történt a produkció), mi meg teli pofás vigyorral futottunk bele az akkor még langyosnak tűnő vízbe. Persze idővel kékült már a szánk, párhuzamosan csökkent a véralkohol szintünk és a víz hőfoka, szóval x idő után vacogva kecmeregtünk ki és csaptunk le az első törülközőnek használható ruhadarabokra. A problémát megoldottunk, szárazan, a korábban eldobált szettjeinkben ültünk ki újra a többiekhez, kezünkben egy-egy itallal és tanakodtunk, hogy ugyan mikor is indul az első buszunk, mert valamikor haza is kéne ugranunk.Megj.: hazafele elhagytam a pólómat a sétáló utcában és ez nekem csak a buszon tűnt fel, 3 perccel az előtt, hogy leszálltam volna. Ha valaki megtalálja, mossa már ki, mert klóros, köszi”
 Mindez azt eredményezte, hogy szeptember 10-én, azaz az első tanítási nap előtti vasárnap teljesen elment a hangom, és mint olvashatjátok, fejjel rohantam a tüdőgyulladásba, amivel haldokolva estem át a hétfőbe. Annyiban volt kellemesebb az a nap, mint a többi, hogy csak délre kellett bemásznom a Kálvinra, ahol partnerem és annak szaktársa már várt engem. Csupán addig maradtak, míg elintézték a papírjaikat a Baross utcában, utána magamra hagytak – ott kezdődött a nap „érdekesebb része.”
 Kifejezetten komikusan hatott, hogy Kommunikáció és Médiatudomány szakos hallgató létemre nem tudtam beszélni, bár ott helyben elég kellemetlen volt, hogy nem voltam képes becsatlakozni a folyosón csacsogó szaktársaimhoz, így nem is volt lehetőségem ismerkedni egészen kora délutánig. Az első órám előadás volt, hál’ istennek így nem volt annyira vészes, hogy én lázasan, enyhe migrénnel próbáltam ébren (és egy kicsit életben) maradni – mellesleg, ha ettől elvonatkoztatunk, nem volt rossz az óra, csapongó és nehezen követhető kicsit, de a téma, amivel foglalkozik kifejezetten érdekes, a tanár pedig egészen…egyedi.
 Kettőtől már csak szemináriumaim voltak, így lemondtam a hazamenetelről, nem lett volna előnyös már az első nap ellőni két gyakorlati hiányzást, pedig biztosíthatlak titeket, bűn szarul voltam. Szerencsére megoldottam a kommunikációs problémámat és még az órai ismerkedős, interaktív feladatok is löktek előre a szocializálódás pezsgő utcáján; harmadik óra előtt már a szaktársaim nagy része be tudott azonosítani, odajöttek hozzám, poénkodtunk (én suttogva). Röviden, az első napom egész jól sikerült és kicsit bealapoztam egy képet magamról a környezetemnek.

 A hét következő napjaiban szép lassan visszatért a hangom (a keddet kihagytam, mentségemre szóljon, visszatért a lázam)  és onnantól már nem volt megállás, percenként röpködtek a belsős poénok, ismerkedtünk, kritizáltunk, vitatkoztunk, elemeztünk. Elég színes a társaság, kor, lakhely, jövőkép szempontjából is és még így is, az a kör, akik közösködnek és nyitottak (ez a többséget jellemzi) rendkívül jól kijön egymással és egy nyelvet beszél”.
 Az órák nagy része érdekes, mivel magas a gyakorlati órák száma, ezért szerencsére alig van olyan óra (előadásokra jellemző a vontatottság), amin unnám magam vagy hidegen hagyna a tananyag. Az órák beosztása se rossz, van egy szabad napom és a maradék négy napból csak kettőn vannak reggel tartott óráim. Tanárokat tekintve, elég vegyes a felhozatal, van, aki jól ad elő, figyelemfelkeltő, érdekes és van, akinek nagyon nem hallgatóság előtt lenne a helye (véleményem szerint, persze).
 A hét(köznapok) maradék két napján már söröztem, csalingáztam, ettem a szaktársaimmal (sőt, még más szakos, ott összeszedett ismerősökkel is), a Magyar Nemzeti Múzeum lépcsőjén bagózgatva filozofálgattam velük, ez, ha jól emlékszem, múlt csütörtökön történt, bár a memóriám híresen szar, szóval nem teljesen vagyok biztos ebben.

 Összegezve, egyelőre szimpatizálok az egyetemi élettel, most tudtam le a második hetet és még ha néha szar is, megéri bejárni (optimizmust kikapcsol). Nagyon valószínű, hogy végig fogom panaszkodni az egész szemesztert, a heti kétszer korán kelés és a rengeteg feladat, meg új infó miatt, de mindezek ellenére élvezni is fogom egy masszív szinten a dolgot. 

Nem véletlen kötöttem itt ki.






Címkék: , , ,


hoppá eh,vissza