The Mystery Of The Jones Residence 5

Azt hittétek vége van, pedig közel sem tartunk ott.




-          Mondd, Jimmy kedvesem, válaszoltál már Miss Brooks levelére? – járta körbe lassú, kimért léptekkel a karosszéket a madam, amiben fia ült unott arccal, keresztbe vetett lábakkal. A karfán könyökölő kezén pihentette szép arcát, nagy szemeivel az anyja árnyékát követte a drága szőnyegen.
-          Még nem, igazából el is felejtettem…
-          Illene írnod neki, legalább pár sort – a férfi oldalán állt meg, gyűrűivel halkan csilingelt, ahogy ujjait idegesen mozgatta – Olyan kedves az a lány…
-          Tudod, hogy nem viszonzom az érzéseit, akkor miért húzzam előtte a mézesmadzagot? – felelte már-már ingerülten James, miközben kiegyenesedett ültében.
-          Hiszen már annyi lány kezdeményezett nálad… Egyik sem..?
 James sóhajtva nyomta fel magát a karosszékből és szomorúan nézett le édesanyjára, aki alig ért a pasztellszín mellénye zsebéig.
-          Nem anyu, egyik sem és ezt te is nagyon jól tudod.

 Fél óra múlva az ifjabbik Jones szégyentől és cigaretta bűztől tocsogva vonult a hátsó kerten át, a személyzeti lakrész mellett eldugott, szűkös szemétlerakóhoz. Többször körbenézett, hogy jár-e arra valaki, esetleg a szakácsuk, aki naponta többször megfordult arra, hogy búcsút intsen a maradékoknak. Néha Kiss is arra tévedt, ha nem volt lehetősége Améliere átruházni a szeméttől való megszabadulás feladatát. Nem látott senkit a környéken, hát feltűrte az ingujjait és kinyitotta azt a szemetesládát, amibe korábban a széttépet, Miss Brookstól kapott levelet hajította, elkeseredve.
 Sokszor ködösítette el fejét a harag, pontosabban minden alkalommal, mikor egy kedves, gyönyörű lány udvarolni kezdett neki levelek útján. Minden egyes parfüm áztatta papír arra emlékeztette a jómódú fiatalt, hogy valószínűleg sose lesz képes egy nőhöz vonzódni, sem elvenni azt, a gyermekvállalásra meg már nem is tudott a nélkül gondolni, hogy ne nevesse el magát kínjában.
 Amint ott kotorászott a rengeteg mocsok között, a keze beleakadt egy papírcsomagolás darabjába. Szinte derékig eltűnt a szagos lomokban, de végül sikerült kiemelnie azt, amit első tapintásra a csinos levélnek hitt. Nagy, gondosan betekert, bár értéktelennek tűnő csomagot tartott a kezeiben, amit lassan és kíváncsian elkezdett bontogani. Beletelt egy percbe, mire sikerült lefejtegetnie a papírt, a tárgyakról, visszarejteni viszont fél perc alatt sikerült azokat. Felkavartan zárta vissza a ládákat, majd az ingujjait lehajtogatva sietett minél messzebb a hátsó kerttől, megpróbálva nem gondolni arra a pár 45-ös cipőre, amit a család szemetesládáinak egyikében talált.

-          Azokhoz a ládákhoz csak nekünk van kulcsunk… – gondolkozott félhangosan a teraszon, rágyújtva a második cigarettájára.
-          Uram? – a hirtelen megszólításra majdnem eldobta a frissen gyújtott bűzrudat, ijedten fordult az inas felé, aki ki tudja mióta ácsoroghatott mögötte. Olyan nesztelenül jár az az alak, mint egy macska és ezt ő valószínűleg soha nem fogja megszokni – Sápadtnak tűnik, hozhatok önnek valamit?
-          Egy pohár ital jól esne, köszönöm – majdnem hozzátette, hogy „kérem, hozzon magának is egyet”, de ez valamiért a torkán akadt. Kiss biccentett, majd eltűnt az áttetsző függönyök mögött és odabent üveg kocogtatva töltött az aranyszínű alkoholból Jonesnak.
-          Ha szabad megjegyeznem, elég kellemetlen szag lengi körül magát – ezzel adta szabad kezébe az ideges férfinak a poharat.
-          Nos, Kiss, éppen cigarettázom.
-          Más szagra értettem, a dohány füstjétől különbözőre – mondta teljes nyugodtsággal, majd megengedte magának, hogy a terasz korlátjának dőljön. Jól tudta, hogy James korábban a szemét közelében járhatott.

 Az angol csak méregette a fekete hajú, kifogástalanul öltözött férfit. Nem tudta, hogyan kezelje az inasát. Eddig megbízott benne, de most teljesen tanácstalannak, döntésképtelennek érezte magát… Egészen addig, míg nem találkozott a tekintetük. A meleg, barna és a hűvös szürke szempár néhány másodpercig összeolvadt, végül Kiss pillái rebbentek bűntudatosan.
-          Ugye maga őszinte velem? – szegezte neki a kérdést.
-          Attól függ, mivel kapcsolatban.
-          Tudja maga, hogy mire gondolok – a nyitott cigarettatárcát kínálta most felé, Kiss elvett egy szálat és végre leült a díszes székre, ami szakasztott mása volt annak, amiben az James ült.
-          Általában őszinte vagyok magával, de vannak olyan esetek, mikor nem engedhetem meg magamnak ezt a viselkedést. Nem feltétlen az önnön biztonságom miatt.
-          Hát akkor ki miatt titkolózik előttem, az előtt az ember előtt, akivel minden nap őszintén beszél, fecseg, cselekszik? Ki olyan fontos magának egy olyan helyzetben, ahol akár halállal is fizethet a tetteiért?
-          Azt, drága uram, nem árulhatom el – James már épp felcsattant volna erre a válaszra, de amint meglátta inasa arcát, minden dühe szertefoszlott. Mintha bármely pillanatban könnyek csordulhattak volna ki azokból a fáradt, szürke szemekből.










Az eredeti történetet ITT tudjátok olvasni.
Megjegyzéseket a jobb felső sarokban kacérkodó COMMENT(S) feliratra kattintva hagyhattok.
Ehhez hasonló collab novellát ITT tudtok elfalatozni.
Hatodik rész; [még nincs]

Címkék: , ,


hoppá eh,vissza