This is life. Drive it like you stole it.

 Ez alkalommal egy személyesebb gondolatmenetet köpködök a blogomra, amin már évek óta agyalok, de ahányszor kicsit mélyebbre sikerült buknom a témában, annyiszor rántottam ki magam belőle, mert úgy éreztem, hogyha nagyon belegázolok a közepébe, talán napokig, hetekig nem szabadulok onnan.
 Kicsit körbevezetem az olvasókat a fejemben, kettes sort kérek és persze fegyelmet, figyelmet, mert még számomra is kaotikus lesz a történet, nem hogy nektek.

 Tehát a problémám, amin annyit gondolkoztam az évek alatt nem más, minthogy az agyam úgymond elkoptatja, kitörli az emlékeimet, de nem az átlagos "nem emlékszem tegnap mit ebédeltem" vagy "nincs meg, hogy Thomas Mann mikor adta ki az Úr és kutya című novelláját" szinten, hanem, példának okáért, nem tudom magamtól elmondani, hogy mi történt velem eddig a nyáron. Van pár fátyolos képem, de semmi több. Ez engem borzasztóan megrémít.
 Régen, szerencsémre az volt a jellemző, hogy az agyam a rossz emlékekkel (akadt pár, sok, számtalan) tette ezt és nagyon kevés jót dobált ki a koponyámból, de mára már fele-fele arányban történik mindez. Anno, mikor még jóban voltunk, az agyam és én, kifejezettem örültem ennek a kis cselnek, mert így minden "traumát", szörnyű emléket, rossz pillanatot úgymond...kiraktam a nagyvilágba és többet nem is találkoztam velük. Tök praktikus, nem? Na, ez ott vált ijesztővé, mikor lassan észrevettem, hogy egyre több az üres zug idebent. Ciripp-ciripp.
 A realizáció mellesleg úgy történt, hogy pár napnyi otthon ücsörgés után megállapítottam, hogy nem történik velem semmi. ...Akkor miért vagyok fáradt? Honnan a sok közös történet? Az a sok barát?

Így vettem észre, hogy csupán bolond vagyok és igenis történnek velem dolgok, rengeteg, egyszerűen csak a nagy részük kicsorog a fejemből.
You shook yet?


 Ezért kezdtem el blogolni évekkel ezelőtt; hogy dokumentáljam, mik történnek velem az életben, mit csinálok, hogyan érzek. Ez idővel kicsit elhalkult, mint észrevehettétek, mert nem minden való az internetre. Egyre nőtt az olvasóim száma, azzal együtt pedig a szorongásom szintje is, tehát mára abbahagytam a részletes, folyamatos posztolást az életemről.
 Aztán jött a twitter, csoda egy közösségi oldal az, remekül lehet rögzíteni, hogy éppen mit, hol, kivel csinálja az ember dolgait, viszont itt is fellép az a bökkenő, hogy meg kell válogatni, hogy mit oszt meg az ember rajta. Ott se tudtam teljes mértékben kiéli magam, keresnem kellett valamit, ami privát, ahol kifejthetem a napjaim és így vissza is nézhetem őket.
 Ily módon kezdtem bele az éves füzeteimbe; 2014-ben kezdtem, 2016-ig tartottam fenn ezt a rendszert, aztán rájöttem, hogy ez sem az igazi, hiszen igen, rengeteget firkáltam, rajzoltam, ragasztgattam bele, esztétikusak lettek és sok emléket megőriztek, viszont kevés volt benne a valóban személyes, érzelmes tartalom. Belsős poénokkal, vonatjegyekkel, rajzocskákkal voltak tele, mélyebb szöveget alig találni bennük.







Az utolsó oldalon a 2016-ban elolvasott könyvek listája látható, mellettük szimbólumok:
körkörös nyilak = újraolvasott
áthúzott négyzet = félbehagyott
szemüveg = kötelező.
(Ami mellett nincs szimbólum, azt csak úgy lekaptam a polcról.)


 Most, hogy betekintést adtam az egyik ilyen füzetkémbe, hogy demonstráljam, mennyire kevés bennük a konkrét beszámoló/kifejtés folytatom a gondolatlevest és belehajítok még pár érdekességet. (Fél kézzel blogolok, fél kézzel tökmagot eszek, kész kihívás, ezt csak így megjegyzem teljesen offtopik hülyeségként.) Ilyen érdekesség pl. az, hogy idővel áttértem arra, hogy apró jegyzetfüzetekbe firkáltam fel mindent, konkrétan mindent, ami a fejemben zörgött; az egyik ilyen füzetről vannak képek EBBEN a bejegyzésben. Miután ez a módszer túlontúl zavarosnak és átláthatatlannak bizonyult, kipróbáltam a bullet journalingot, hátha az bejön, ha napokra osztom a produkciót, feljegyzem a feladataimat pár szóban.



 Gondolom senkit nem fog meglepni, ha azt írom, hogy ez se volt az igazi. Túl tömör volt, még mindig hiányoltam a részletesebb beszámolókat, közös vicceket, emlékezetes történések megfogalmazását (de! továbbra is vezetem, mert arra nagyon jó, hogy tudjam, milyen nap van és mit kell tennem). Pár hónap múlva elérkeztem oda, hogy naplót kezdtem vezetni.
 Miért nem a naplóírással kezdtem? Bevallom, ódzkodtam tőle, mert, ahogy a legtöbb embernek, nekem is az a kép ugrott be a naplóvezetésről, hogy egy rózsaszín vízágyon hasalva ütöm fel a bolyhos naplómat, amibe pompomos tollal kezdem körmölni "Kedves naplóm...". Rettenetes egy sztereotípia, tudom, fos, szar, de emiatt, meg maga a kellemetlen megnyílás miatt kerülgettem ilyen sokáig ezt a metódust. 

 Kínosan rengeteg időbe telt, míg rájöttem, hogy ez a leghatékonyabb és legkényelmesebb módja annak, hogy dokumentáljam a sok botorságot, amit teszek, gondolok, stb., de teljesen megérte a dolog, mert sok módit próbáltam ki és élveztem is.
 Miért blogoltam erről? Hogy végre valahára lezárjam magamban ezt a gondolatmenetet, igen, valami baj van a fejemben, de kijátszottam a rendszert és egyenlőre elégedett vagyok a kis noteszemmel. Mellette pedig szerettem volna ötletet adni nektek és kicsit beavatni titeket abba, hogy milyen gyári hibáim vannak, mert szerintem néhány közülük egészen érdekes.

További szép nyarat, hamarost töltök még fel ilyen minőségi tartalmakat, mint ez a poszt!












Címkék: , , , ,


hoppá eh,vissza