Kirakom száradni a Mosást

Már megint egy novella folyt ki a kezeim közül, ez nagyjából két éve vár arra, hogy publikáljam. Adjatok neki egy esélyt, és ha kivált belőletek valamilyen érzelmet, azt feltétlen írjátok meg nekem! Iszonyatosan örülnék a visszajelzéseknek, bármilyen hosszúságúra/tartalmasra is sikerülnek.




Mosás

 Megint veszekedtek. A szobában fojtogató, alkoholos pára állt, mozdulatlanul. Némán, a függőleges ajtórésen keresztül figyeltem, ahogy anyám átviharzik a sötét folyosón, meg sem állva a tárva nyitva váró hálószobáig. A hajnali álomból kifakadt üvöltése nyomai voltak az izzó pirosan tekergő vérerek a szeme fehérjéiben. Alattuk; mélyen ívelt karikák, számtalan barázda.
 Elkeseredetten kutatott valami után a szennyes közt. Valami után, amin levezetheti opálosan bugyogó dühét, fogcsikorgató, éles kínjait, minden irgalmatlan keserűséget, amit valaha felhalmozott a törékeny testében.
  Az idegtől remegve csapkodta a ruhákat a törött fogantyújú kosárba (Az a pulóver a múlt heti vitájuk volt, a blúz az ölelés, amit soha nem kapott meg), aztán eltűnt a folyosó egyik recsegve nyújtózkodó ajtaja mögött. Eltűnt a szemeim elől és így pár percre a fejemből is.
 Mégis, később úgy robbant be a gondolataim közé, ahogy korábban a szobámba tette, ziláltan, szinte tajtékozva, közben a világ legsúlyosabb szavait oly könnyedén potyogtatta ki cserepes ajkain, mintha csak az időjárást dicsérné és azok fémesen koppantak, elpattantak, mint a nyúzott hegedű utolsó húrjai. Fájt.
 Csönd. Még mindig valahol a fürdőszobában neszelt. Túl nagy volt a nyugalom, hamisan nyikorgó hangokként táncolt a hátamon a feszültség. Végre elindult a mosógép, hangosan hördült fel, olykor-olykor nekicsapódott a repedt csempéjű falnak. Anyám kilibbent, majd higgadtam masírozott a gyéren megvilágított háló felé, mintha mi sem történt volna, kezében kosár.
-          Hol van Ádám? – kérdeztem az óvó résen keresztül – Egy ideje nem láttam.
-          Nem tudom. Nem is érdekel – keze tartalma pár bukfenc után ráesett az ágyra.
-          Rákapott a bújócskára, pedig négy éves – folytattam tudván, hogy valószínűleg már rég nem figyel rám – Van, hogy hosszú órákig nem találom, mikor bebújik egy kisebb lyukba.
 Alig néhány szekundum után megállt bennem az ütő. Torkon ragadott a rosszullét. Újra csönd volt, csak a mosógép dübörgött hangosan. Egyre hangosabban. Túl hangosan.
 Anyámra emeltem a tekintetem, a szemeibe néztem; azok fénytelenül meredtek a semmibe. Az arca teljesen eltorzult. Tudtam, hogy tisztában van vele, mit tett. Hisztérikus kacajban tört ki.
-          Nem érdekel! Már semmi sem érdekel! – sikított, majd kezeivel legyezve, rángva támolygott tovább, míg el nem nyelte a folyosó végén gomolygó sötétség.

Csak a mosógép dübörgött tovább. Tompán csapódott neki belülről. Csatt, csatt.

Címkék:


hoppá eh,vissza