Kirakom száradni a Mosást


Már megint egy novella folyt ki a kezeim közül, ez nagyjából két éve vár arra, hogy publikáljam. Adjatok neki egy esélyt, és ha kivált belőletek valamilyen érzelmet, azt feltétlen írjátok meg nekem! Iszonyatosan örülnék a visszajelzéseknek, bármilyen hosszúságúra/tartalmasra is sikerülnek.




Mosás

 Megint veszekedtek. A szobában fojtogató, alkoholos pára állt, mozdulatlanul. Némán, a függőleges ajtórésen keresztül figyeltem, ahogy anyám átviharzik a sötét folyosón, meg sem állva a tárva nyitva váró hálószobáig. A hajnali álomból kifakadt üvöltése nyomai voltak az izzó pirosan tekergő vérerek a szeme fehérjéiben. Alattuk; mélyen ívelt karikák, számtalan barázda.
 Elkeseredetten kutatott valami után a szennyes közt. Valami után, amin levezetheti opálosan bugyogó dühét, fogcsikorgató, éles kínjait, minden irgalmatlan keserűséget, amit valaha felhalmozott a törékeny testében.
  Az idegtől remegve csapkodta a ruhákat a törött fogantyújú kosárba (Az a pulóver a múlt heti vitájuk volt, a blúz az ölelés, amit soha nem kapott meg), aztán eltűnt a folyosó egyik recsegve nyújtózkodó ajtaja mögött. Eltűnt a szemeim elől és így pár percre a fejemből is.
 Mégis, később úgy robbant be a gondolataim közé, ahogy korábban a szobámba tette, ziláltan, szinte tajtékozva, közben a világ legsúlyosabb szavait oly könnyedén potyogtatta ki cserepes ajkain, mintha csak az időjárást dicsérné és azok fémesen koppantak, elpattantak, mint a nyúzott hegedű utolsó húrjai. Fájt.
 Csönd. Még mindig valahol a fürdőszobában neszelt. Túl nagy volt a nyugalom, hamisan nyikorgó hangokként táncolt a hátamon a feszültség. Végre elindult a mosógép, hangosan hördült fel, olykor-olykor nekicsapódott a repedt csempéjű falnak. Anyám kilibbent, majd higgadtam masírozott a gyéren megvilágított háló felé, mintha mi sem történt volna, kezében kosár.
-          Hol van Ádám? – kérdeztem az óvó résen keresztül – Egy ideje nem láttam.
-          Nem tudom. Nem is érdekel – keze tartalma pár bukfenc után ráesett az ágyra.
-          Rákapott a bújócskára, pedig négy éves – folytattam tudván, hogy valószínűleg már rég nem figyel rám – Van, hogy hosszú órákig nem találom, mikor bebújik egy kisebb lyukba.
 Alig néhány szekundum után megállt bennem az ütő. Torkon ragadott a rosszullét. Újra csönd volt, csak a mosógép dübörgött hangosan. Egyre hangosabban. Túl hangosan.
 Anyámra emeltem a tekintetem, a szemeibe néztem; azok fénytelenül meredtek a semmibe. Az arca teljesen eltorzult. Tudtam, hogy tisztában van vele, mit tett. Hisztérikus kacajban tört ki.
-          Nem érdekel! Már semmi sem érdekel! – sikított, majd kezeivel legyezve, rángva támolygott tovább, míg el nem nyelte a folyosó végén gomolygó sötétség.

Csak a mosógép dübörgött tovább. Tompán csapódott neki belülről. Csatt, csatt.

Megjegyzések

  1. Te. Jó. Ég. Ez nagyon jó!
    A bújócskás résznél megállt bennem az ütő. Tovább se kellett olvasnom, ahhoz tudjam, mi történt. Nem is tudom milyen érzés tört fel belőlem, miután tovább olvastam. PEDIG TUDTAM, MI LESZ, DE AKKOR IS!
    Remélem van még ilyen novella, mert engem érdekelnek!!::)

    VálaszTörlés
  2. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  3. Megfájdítottad a szívemet. Olyan jólesőfajta-fájással.
    Remek írás lett, köszönöm, hogy megosztottad velünk, ha van még, akkor állok elébe! :)

    VálaszTörlés
  4. @Molli Gyurján: NAGYON örülök, hogy ilyen érzést váltott ki belőled és szívesen olvastad!! Akadnak hasonló irományok, majd még rakok fel akkor, ha van rá igény.

    @Cassie: Köszönöm szépen! Lealázom a kis Aranyost.

    @darrell: Én köszönöm, hogy elolvastad és írtál is véleményt!!

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Transz* fun; hogyan ne halj meg nyáron

egy nagyon komoly cikk az extrovertáltakról